Kultúrmocsok kontra eurotrash (Bán Zsófia: Amerikáner)

• András Edit

Bán Zsófia Robert Pirsigrol szóló írásában az amerikai író A zen meg a motorkerékpár-ápolás mûvészete címû könyvét „kultúrahordozó könyvnek” titulálja. A kifejezés a könyv megjelenésének 10. évfordulóját ünneplo 1984-es különkiadás szerzõ által írt elõszavából származik, mely a regény óriási népszerûségére keresi a magyarázatot. Bán összefoglalása szerint

„A kultúrahordozó könyvek, írja [Pirsig], olyan könyvek, melyek megkérdõjelezik egy kultúra értékrendjét, mégpedig gyakran olyan pillanatban, amikor maga a kultúra már éppen kimozdulóban van új értékítéletek irányába. Ezek a könyvek nem részei a kultúrának, hanem viszik azt valamerre. Tehát a változást, váltást megelõzõ pillanatban születnek, és pontosan azt fejezik ki, azt hordják magukban, ami iránt egy társadalom még csak ösztönösen tapogatózik. És ami a legfontosabb: nemcsak tagadnak, de választási lehetoséget, új irányt is kínálnak. Pirsig könyve ilyen, és hatalmas sikerének ez a magyarázata.”

Bán Zsófia Amerikáner címû tanulmánykötete a maga mûfajában úgyszintén ilyen, de az eltérõ mûfajból, s a hazai közegbõl adódóan ebbõl még nem következett hatalmas siker. Tartok tõle, hogy nálunk ez magára a típusra, a köztes jellegre is érvényes.

Nem hálás feladat mifelénk “kultúrahordozónak” lenni, különösen nem, ha az a centrum és periféria összefüggésében jelenik meg, s egyfajta “kulturális fordítás” formáját ölti, s ha az még egy átpolitizált országban némi politikai színezetet is kap. A “kultúrahordozás” jelen esetben a kiközvetítésben rejlik; az egyik kultúra már kimozdult, a másik erõsen ellenáll, az összekötõ szerepet pedig ez utóbbi képtelenségének hite motiválja. Az ellenállás nemcsak a körülmények folytán ebben a régióban kényszerûen megmerevedett korábbi paradigma, a modernizmus heroikus védelmébõl fakad, hanem az amerikai kultúra szinte egyöntetû helyi elutasításából is. A megosztott hazai kultúra mindkét oldalról fanyalog. Az egyik a nemzeti hagyományokat, kulturális különállásunkat félti a globalizációt meghatározó expanzív kultúrától, a másik a muvészet tisztaságát és magasrenduségét óvná a „kultúrmocsok”-nak titulált populáris kultúrától. Akár így, akár úgy, a lesajnált, lenézett amerikai kultúra fennakad a sûrû hálón. Ha valaki mégis rajtafelejtené a tekintét, büntetlenül csak addig teheti, amíg a kívülállását fenntartja, különben rögtön rásütik annak bélyegét, hogy idegen Istent (teóriát, muvészetszemléletet) szolgál. Bán ügyesen fenntartja a látszatot (hiszen õ az amerikai kultúráról ír!), miközben könyvén végigvonul egy másik olvasat is, amely kifejezetten a magyar (régióbeli) közönségnek szól. Az egyes, másutt tán már evidens, jelenségek az õ kedvéért kerülnek terítékre, a hazai értékekkel, alapkategóriákkal való egybevetés az õ számára szolgáltat fogódzókat. Szó sincs ezenközben elfogultságról, kritikátlan trendkövetésrõl. A közbüllevés, a kultúrák közötti közvetítés ezt nem is tenné lehetõvé, minthogy folyton változtatni kell a fókusztávolságot, s állítani az élességet, lévén hogy nem egyetlen kényelmes beállításból készülnek a képek.

„ Amerikánernek nevezzük azt a szerszámot, amellyel – testünk súlyával ránehezedve – lyukat fúrhatunk az anyagba. Az itt szereplõ írások célja is éppen ez: kisebb-nagyobb lyukak fúrása az anyagba, ami nem más, mint Amerika, illetve az amerikai kultúra.” – hangzik el a címmagyarázat a fülszövegben. A megfogalmazás igen pontos; nem valamely középpont (esszencia) felé törekvõ mélyfúrásról (mikrofilológiai alászállásról) van itt szó, hanem a felszín felszaggatásáról, mely látni engedi az összefüggõ matériát. Bán ebben boszorkányos, szélvészként cikázik az eleddig zárt kis furatok között, rémületet keltve a mogorva és elzárkózó furatlakók között, akik jószerével a szomszédról sem vettek tudomást, most meg egyszercsak oldalirányban is szellõznek a járataik. Az együttállások, az átfolyások válnak nála fontossá, és nem az izolált „részigazságok”, melyek létében õ nem is nagyon hisz. Mégha valamely, mégoly nagyra értékelt jelenség is kerül szóba - például a P. C., politikai korrektség, a másság kategóriája -, azt sem hozsanna övezi, hanem rögvest a kapcsolatos anomáliák felmutatása, miközben azt is elemzi, hogy történelmünkbõl, kulturális örökségünkbõl fakadóan mibõl tapadnak össze az ellenállási gócok, illetve miért lehetetlen a direkt átültetés. Ez nem azt jelenti, hogy filológiailag ne lenne a könyv látványosan megtámogatva friss és szerteágazó irodalommal, csaképpen nem mikrofilógiát, s mikroadalékokat érdemes e könyvben keresni, hanem az egyes, látszólag tökéletesen különálló területek közötti átjárásokat. Amabból úgyis Dunát lehet rekeszteni, emez meg ritka, mint a fehér holló.
A tizenegy tanulmányt, esszét tartalmazó kötetbõl három új, elsõ közlés (A forgótárcsás muvész – Laurie Andersonról; Emlékek húsról és vérrõl – A cyberpunk befejezetlen jövõképei; A hallgatólagosság rejtélye – Joseph Kosuth kapcsán ), a többi korábban már megjelent a Holmiban, Nappali Házban, Café Bábelben, Élet és Irodalomban illetve könyvek elõ-és utószavaként, mely információ a megjelenések évszámával együtt sajnálatos módon kimaradt a kötetbõl. Ez annál is inkább hiba, mivel a „kultúrahordozó könyv” számos eleme, újdonsága, jellegénél fogva – szerencsés esetben legalábis -, rövid idõn belül közkinccsé válik. De nem is valamely elsõség hajhászása miatt – ki hisz már a zászlóvivõkben? – fontos a dátum, hanem a mindenkori történelmi konstelláció értelmezéséhez lenne rá szükség abban a bizonyos fókuszálási mûuveletben, amelybe az író folytonos izgágaságával, szellemi készenléti állapotával az olvasót is belerángatja.

A spektrum irigylésreméltóan tág, történelmi elmélkedéstõl (Amerika felfedezése) irodalmi (Bret Easton Ellis, Robert Pirsig, Gertrude Stein, William Carlos Williams,) és képzõmûvészeti (Frida Kahlo, Georgia O’ Keeffe, Joseph Kosuth) elemzéseken át ível olyan „outsider” területekig, intellektuális senkiföldjéig, mint a divatbemutatók, a cyberpunk, a populáris zenei perfomansz és a multimédia világa. Ami a mélységeket, azaz a mi esetünkben inkább a dimenziókat illeti, a szerzõ a hagyományos értelemben vett, jól körülhatárolt szakterületeken tud legkevésbé kibontakozni, „idegen” terepen, a festok, képzõmuvészek taglalásánál kissé feszeng. Minél szukebb, intaktabb a furat, annál klausztrofóbiásabb lakója, s minden törekvése arra irányul, hogy ezt a kellemetlen bezártságot megszüntesse. Az olvasót is magávalrántja, aki azon kapja magát, egyre csak azt lesi, mikor jön elõ Bán a farbával. Kisebb szellõzõnyílásokat rögvest a mûvelet kezdetén elhelyez, mikor például imagemakernek, õspopsztárnak nevezi Frida Kahlo mexikói festõnõt. Nem elemzi az ecsetjárást, a stílust és egyebeket, ellenben jó érzékkel kipécézi azokat a kategóriákat, amelyek miatt a szaktudomány fanyalog, (marginalizálja a mûvészt), s közben magyarázatot keres az arisztokratikus elutasításra, vagy alsóbbrendû kategóriába való beszorításra. Szigorúan a mi számunkra, mert másutt, ahol már nem szorítanak annyira e kategória-abroncsok, nem feltétlen szükséges a védõbeszéd sem. Pontosan mutat rá a direkt fogalmazásmódra, mely egy szublimált, indirekt nyelvhez szokott közegben csakis ellenérzést válthat ki, amihez helyi adalékul még azt is hozzátehetjük, hogy nálunk a direkt fogalmazásmód a hivatalos mûvészettel tapadt össze, tehát a távolság s ellenzérzés megkétszerezõdik. Sõt a szublimáltságot a tartalmi vonatkozásokra is rávetíthetjük, amennyiben a modernizmuson szocializálódott hazai mûvészeti közeg számára riasztó a saját élettörténet és a mûvészet összemosása is, hiszen szentül hiszi, hogy annál jobb az utóbbi, minél inkább kiszûri az elõbbit. A Kahlo által vállalt és közvetített személyességnél, vallomásos jellegnél mi sem áll távolabb a hazai mûvészeti közgondolkodástól. Saját portréjának ikonként való rituális megismétlésében a mágikus jelleget hangsúlyozza, minek funkciója az ördögûzés, avagy gyógyítás, mint oly sok kortárs muvész (elsõsorban a szintén latin-amerikai Doris Salcedo) tevékenységében. Én magam nem mernék olyan túlzó általánosításokba bocsájtkozni, hogy O’ Keeffe „esszenciálisan vizuális muvész, bizalmatlan a nyelv iránt, képeinek is ritkán adott címet”, inkább arra hajlok, hogy kénytelen volt ellensúlyozni a domináló modernizmustól való félrelépéseit, az érintettséget, az érzékiséget, az asszociálhatóságot a címnélküliséggel. Úgy tartom, a mûvész saját interpretációját sem szabad készpénznek venni, mert azok is inkább az imbolygások kiigazítására szolgálnak, semmint kulcsot adnak mûvészetükhöz. Így aztán azokat a kitételeket, hogy O’ Keeffe magánügynek tartotta a festést, az önkifejezés eszközének, s írtózott a közszemlétõl én inkább csak afféle retorikai fordulatoknak tartom, melyek egy kiállító mûvész esetében azt jelzik, hogy milyen rosszul viseli, hogy a mûtárgy leválik róla (holott annak az a természete), s hogy nem tudja a továbbiakban kontrollálni az interpretációt. Kosuth jóval közelebb áll Bánhoz, lévén hogy nyelv és vizualitás kapcsolatával foglalkozik. Miközben árnyaltan elemzi a koncept art szerepét a modernista muvészeti kánon megkérdojelezésében, azt a nézetét magam már nem osztom, miszerint abban gyökerezne a paradigmaváltás. A koncept kétségtelenül sok építõkövet lebontott a kánon-építménybol, de a mából nézve már világosan látható, hogy a kilencvenes évek izig-vérig posztmodern attitûdû ú.n. posztkonceptuális muvészetének lényegesen kevesebb köze van az elõdként kikiáltott „hard core koncept”-hez, mint bármely más kortárs irányzathoz, míg amaz inkább a korabeli kánont finoman, s csak egyes elemeiben fricskázó olyan irányzatokkal egyivású, mint a land art, a performansz muvészet, vagy akár a pop art, melyek egyként kikezdték a modernizmus – Greenberg révén Amerikában különösen zárt és ezoterikus - kanonikus mûvészetfogalmát, de nem azon kívül, hanem azon belül keresték a maguk helyét.

Az irodalmi életmûvek pásztázását otthonos magabiztossággal végzi Bán, ezekben az esetekben sûrûn ki is kandikál az illetékes furatból, sõt olykor a fúrásirányt is megváltoztatja. Posztmodern alapállásából a „preposterous” jelenségektol sem riad vissza. Ezek az írások nem is maradnak meg a szûken vett irodalomkritika kategóriájában, hanem átkalandoznak a kulturális antropológia, a kultúratan máskor az amerikanisztika területeire, miközben a posztstrukturalizmus látásmódját és módszereit éppoly könnyedén használják, mint a modern pszichoanalízis téziseit, módszereit. Ma már nem számít szentségtörésnek, vagy „tudománytalannak”, ha valaki nem elleplezni akarja saját preferenciáit, elkötelezettségeit, illetve a szent objektivitás nevében nem akarja neutralizálni tárgyát, hanem megnevezi, hogy milyen pozícióból beszél. Nem is véletlen, hogy Bán Williams késõi munkásságát veszi bonckés alá, s a korai mûvekbol kialakult, s kanonizálódott kép ellenében munkálkodik, minthogy õ éppúgy nyitott és rugalmas elme, mint az általa vizsgálatra érdemes „öreg Williams”. Nem az egyik vagy másik kánon érdekli, hanem a paradigmaváltás pillanata, módozatai. Egy percig sem akad fenn azon, hogy embere nem „fõállású” irodalmár, s azt a biologizáló alapállást sem vallja, miszerint az érett korszakot feltétlen a hanyatlás követi. Tesz viszont egy lényeges distinkciót, hogy csak akkor képes az ember ettõl a szemlélettõl elrugaszkodni, ha a saját jogukon, a saját társadalmi-kulturális kontextusukon belül vizsgáljuk e mûveket és nem a korai mûvek folytatásaként. Milyen kézenfekvo is, mégis milyen gyakran hullik ki a hazai teoretikus rostán a kortárs muvészet épp azért, mert a szûrõ egy korábbi, másfajta értékekre érzékeny készülék, s nem azokra, melyekre az anyag maga van hitelesítve. Miközben Williamsnél ezeket a félreértett vagy félreinterpretált jegyeket elemzi, ügyesen vezeti az olvasót az új fogalomrendszer útvesztõiben. Ahogy tágul a furat szélessége, avagy a vertikalitás horizontalitásba vált, úgy lesz egyre virtuózabb az író. Ellisrol, Pirsigrol és a cyberpunkról írott írásai árnyalt társadalomrajzzá szélesednek finom és pontos meglátásokkal, meghökkentõ gondolattársításokkal és okos analízisekkel. Az egy percig sem zavarja, hogy ingoványos talajra téved, s térdig jár a „populáris szennyben”, ellenkezoleg, mintha itt lenne csak igazán elemében. (Hiszen sejthettük volna már a kultuszfilmeket parafrazeáló címekbol is!) Nem ismeretlen kategóriákkal dobálózik, hanem gyengéden vezetget a már ismert, sõt axiómának tartott kategóriáktól annak megkérdojelezésén át a kimozdulásokig (magas kontra alsóbbrendu kultura, hierarchia kontra decentralizáltság, tér-ido páros megbolygatása, organikus teljesség hitének szertefoszlása, határok felbomlása) szinte észrevétlen adva eszközt az olvasó kezébe az ezen mûvekkel való kapcsolatteremtéshez, lett légyen az a „techno-urbánus gerillakultúra” megnyilvánulása (, egy végletekig kiélezett, népszeru thriller/horror (Amerikai pszicho), netán a „könyvtárosok zavaráról” (Pirsig esetében) vagyis afféle csúszkáló kategóriájú, köztes könyvekrol.

Az igazi bravúr a furatoktól, járatoktól szinte érintetlen, megmûveletlen szûzföldek feltörésekor következik be. Bán Zsófiba nagy adag szorult abból a fajta reflektivitásból, ami mintha hiánycikk lenne mifelénk. A mítosz, a fétis, a tabuképzés oly idegen tole, avagy olyan jól detektálja ezeket már formálódásuk pillanatában is, hogy nincsenek is számára szent és sérthetetlen témák. Jól mozog az új elméletek között, de azokat sem szakralizálja, mintegy megtámogatva ezáltal saját súlyát, hanem például felvázolja az amerikai kultúra piaci muködésének dimenzióit, az egyes kutatási és muvészeti témák konjunkturális voltát, a piacra dobott elméletek áruként való funkcionálását. Ezenközben azokra a félreértésekre, túlkapásokra is rámutat, ahogy az amerikai kultúra egyes helyspecifikus elemei széles körben „globalizálódnak”, azok eredetének, jelentésének ismerete nélkül. Õ lényegében a válogatatlanul bezúduló információáradatból szétválasztja az ocsút a javától. Fellépése nem harcos – minthogy õt nem az igehírdetõk kérlelhetetlensége vezérli -, inkább eszmélteto, elgondolkodtató. Sziporkázó, fanyar (helyenként kissé túlcsorduló) humora, üdíto iróniája, laza játékossága révén belopódzik azok tudatába is, akik magát az általa képviselt gondolkodási rendszert más összefüggésben elutasítanák. Oda-vissza cikázik múlt és jelen, történeti vonatkozások és a mai Amerika muködése között, finoman értésünkre adva, hogy a ma problémái a múltat is átszínezik, s nincsenek lezárt, örök igazságok. Nem átallja lépten-nyomon becsempészni a populáris kultúra olyan elemeit sem, mint a Hollywoodi filmipar sikertermékei, a popkoncertek, a divat és divatbemutatók világa, sõt a figyelmen kívül hagyott ifjúsági alternatív kultúra megnyilvánulásai vagy akár a szubkulturális „fertõ”, a transzvesztita szépségverseny fülledt miliõje. S mindezt annak alátámasztására, hogy csupán illúzió izolált, steril kategóriákban (furatokban) gondolkodni, ezek sokkal jobban átjárják egymást, mint valaha is gondoltuk volna; ahogy a magánélet, a szubjektív tapasztalás a „tényszerû”, „objektív” történelmet, a hatalmi viszonyok, a legitimációs igény a történelemírást (Amerika felfedezése), a biopolitika a társadalmi szférát, a fogyasztás szelleme, és logikája sõt a showbiznisz az egykor elérhetetlen magasságokban lebego magas muvészetet, a mozgás és az ido a hagyományt (amerikai divatvilág, Anderson).

Bán Zsófi nem leckét mond új kritikai teóriából, hanem azt mûvekbol bontja ki, teszi megfoghatóvá, érzékletessé. Stílusa nem is száraz, deklaratív, hanem aszerint alakul, hogy milyen terepen mozog. Van, hogy kritikát ír, van, hogy értekezõprózát, máskor a naplóírás személyességét használja, s még attól sem riad vissza, hogy a széppróza tiltott területére merészkedjen, s például a gyermeki nézopontot hívja segítségül egy attitüd, egy világkép érzékeltetéséhez (Stein). Minthogy destabilizációról, dekonstrukcióról, ambivalenciákról beszél, õ maga sem tudja megorizni a higgadt kívülálló szerepet, hanem csúszkál a mûítész, a narrátor, a társasági értelmiségi és a szereplõ, a szemlélõ funkciói között. Nem kulcsot ad az amerikai kultúrához (kétli, hogy csak egy bejárat lenne), vagy ahhoz a mûvészetszemlélethez, melynek megtestesülését benne látja, hanem feltár kémlelõnyílásokat, melyeken keresztül egy-egy szegmens láthatóvá válik. Azokat vezetgeti, akik ösztönösen tapogatóznak a változás felé, akik nyitottak az új és idegen hangok meghallására és toleránsak a másfajta igazságokkal, de maguk ezt nem tudják artikulálni. Teszi ezt a saját kontextus körbejárásával, nem pedig az európai gõg elzárkozó pozíciójából, hiszen azt is pontosan tudja, hogy az óceánon túlról nézve az abszolútnak tekintett európai értékek avitt és elaggott, leginkább kiközösítésre alkalmas „kutyabõrnek” minõsülnek csupán, s a kultúrmocsok újvilágbeli pandantjaként „eurotrash”-sé zsugorodnak. Bán könyve, ha tetszik, arról szól, hogy õ zsigerbol ellenez mindenfajta megbélyegzést, klisét; innen a folytonos csúszkálás, ki-bemozgás, irányváltoztatás, hogy ne adjon módot ezek összetapadásához. Akik ezt értékelik, azok nagyon tudják szeretni az írásait, de persze olyanok is vannak, akiket ez irritál, akik ezt zsigerbol elutasítják. Bán Zsófi alapállásába ez is belefér.

©Bán Zsófia, 2005-2009.