• Az interpretáció súlyos szabadsága

(1)

Bán Zsófia nemrég megjelent Esti iskolájára leginkább talán azt lehetne mondani, hogy egyfajta alternatív mentalitástörténetet vázol fel. Ekkor azonban máris körül kell írnom, mit értek Bán-féle alternatív mentalitástörténeten, különös tekintettel a történet(iség) fogalmára. Úgy gondolom, ez semmiképp sem jelenti a lineárisan egymásra következõ események rendszerezõ célzatú – és emiatt elfogultan korlátozó jellegû– leírását, sokkal inkább talán a hivatalos történetírás tör(l)éseire, a gondosan elfátyolozott háttér-körülményekre és a történelem nyilvános diskurzusának elfojtott szólamaira való következetes odafigyelést. Ilyen értelemben foucault-i vállalkozásnak mondanám Bán Zsófia Esti iskoláját, aminek címe ilyen értelemben a (hegeli) szellem fénye által bevilágított (férfi-szempontú) történelem alkonyát idézi.

Mielõtt azonban bárki azt hinné, hogy a könyv, amit a kezében tart, valamiféle tudományos érvekkel alátámasztott történetfilozófiai értekezés, szeretném megjegyezni, hogy a kötet szövegei mûfajelméletileg leginkább abban a hasadékban találják meg helyüket, amit egy 1999-es elméleti írásában Farkas Zsolt a Filodalom és irozófia viszonyának értelmezésével próbál megközelíteni[1], az egyébként méltánytalanul figyelmen kívül hagyott 2004-es Ér címû könyvében (Kalligram, 2004) pedig írásgyakorlatában próbára tenni. Mindkét kötetre jellemzõ ugyanis a mûfaji keretek áthágása, az elõírások nagyvonalú megszegése, ami egyfelõl hozzájárul az irodalom(tudomány) szigorú kanonizációs gyakorlatának elutasításához és felülírásához, másfelõl viszont komolyan meg is nehezíti az olvasó dolgát, aki mégiscsak korábban elsajátított szempontok és elvárások mentén közelítene a szövegekhez.

Kétségtelen, hogy minden alkalommal zavarba ejtõ, ha félre kell dobnunk kényelmesen kitaposott olvasói szokásainkat, és egészen más perspektívából kell szemlélnünk pl. a történettudomány, az irodalom és a természettudományok radikálisan különbözõ(nek vélt) kritériumok alapján muködõ igazságdiskurzusát. Márpedig Bán és Farkas kötete – jóllehet más-más retorikai eljárásokkal, de egyformán erre kényszeríti olvasóit.

A Bán-féle esti iskola szemléletmódja után essék pár szó az itt követett módszertani elvekrõl, nem feledve azt, hogy ami az iskola felõl nézve módszer, az iskola határán (túl) nem más, mint retorika. Ilyen megfontolások alapján térnék ki a szövegek sajátos stílusminõségére, ami didaxis és irónia keveredésébol áll elõ, és fejti ki elbizonytalanító hatását az olvasás folyamán. Bán Zsófia sokszor önmagukra kérdezõ (és csodálkozó) beszélõi kíméletlen iróniával láttatják bemutatott figuráikat, akiknek sorsa mély tanulságok levonására kellene, hogy késztesse az olvasót, csakhogy bármilyen megnyugtató álláspont kialakítását gátolva a szöveg didaxisa leállíthatatlanul sodródik az ironikus szemlélet Möbiusz-szalagján.

Ez történik például a Mrs. Longfellow leég címû szövegének olvasásakor, ami az amerikai nemzet csalogányaként daloló, ám finoman szólva elég hányaveti, amolyan üres blöff-macsónak láttatott Henry Wadsworth Longfellow feleségérõl, Fanny Appletonról, illetve a feleség tûzhaláláról szól. Illetve persze, nem errõl. Hanem arról, ahogyan a hivatalos szerzõi életrajzból kimaradó figura, a feleség perspektívájából hogyan íródik át a kanonizált zseni életmûve[2]. Vagy inkább arról, hogyan lesz a feleség a „rímteje elapadása” ellen küzdõ Longfellow zsenialitásának csendes, ám teljes mértékben felesleges áldozata. Leginkább azonban mégis arról, milyen kisszerû és blõd halálhoz vezet ez az önfeláldozó, nõi szerepvállalás. Avagy talán arról, milyen életveszélyes lehet egy figuratív igei összetétel (valaki leégett) szószerinti olvasata. Stb.

Talán épp ezzel, a didaxis és az irónia keveredésével éri el a Bán-féle beszélõ, hogy az elõzõleg esetleg különbözõéletrajzokból, levelezésekbol, anekdotákból már ismert történeti figurák egészen más perspektívába helyezõdnek, és a hivatalos diskurzus által hozzájuk rendelt, jóváhagyott és támogatott státuszuk módosul, megváltozik az olvasóban a róluk kialakított kép. Errol szeretnék pár szót szólni a következõkben.

(2)

Ironikus hangütésükkel Bán Zsófia szövegei ellenállnak bármiféle iskolaszagú didaxisnak, sõt, a kötetcímben sugallt célzatosságukkal bizonyos értelemben dekonstruálják az irodalom tanító funkcióját anélkül azonban, hogy a docere et delectare által kijelölt koordinátarendszerben aránytalan kilengésekkel ez utóbbi felé mozdulnának el. Annyi azonban mindenképp elmondható velük kapcsolatban, hogy e két tengely meghatározta mozgásuk során sikerül elérniük, hogy az olvasó másként lásson számos, addig ismert(nek vélt) dolgot. És ha az (1) részben mentalitástörténetet emlegettem, itt szeretném kifejteni ennek alternatív jellegét: a másképp lát(tat)ás technikáit.

Az Esti iskola azzal kezdodik, hogy a Holvan Anya címû szöveggel mintegy ki-íródik a történetbol a nõ, illetve a hiány jeleként mutatkozik meg. A késõbbiekben viszont kapcsolódnak még hozzá másfajta jelek is, a stigmatizáló skarlát betû Hawthorne híres novellájából, illetve a fajgyûlölet megbélyegzõ sárga csillaga is, „mert az jobban passzolt a kisbundájához” (10). Ez utóbbi kitétel is jelzi, hogy mihelyt Holvan Anya a számûzöttek és a kisemmizettek magasztos ikonjává válna, a beszélõ hang iróniája rögtön megfosztja ettõl a lehetõségtõl, éppúgy mint a vándormozis elszakadó filmje attól, hogy arca megmutatkozhassék a falu számára ama bizonyos vetítésen. A vándormozis ilyen értelemben a szöveg beszélojének metafigurális alakzata, és a nõ ezáltal megõrzõdik személyes vonásoktól mentes, arctalan sokféleségében, akárcsak a kötetet illusztráló – vagy másként elbeszélõ– fotó-sorozatokban[3].

És ha mindehhez hozzávesszük azt az elõzõekben javasolt értelmezést, miszerint az Esti iskola a férfi-szempontú történelem-felfogás végét jelzi, akkor a Holvan anya az ezzel való ironikus szembenézés szövegeként fogható fel: a nõ ki-íródása a történetbõl, a történelembõl a patriarchátus egyik megalapozó performatívuma. Ennek a történetnek még két kiszögellési pontja fedezhetõ fel Bán kötetében: az egyik A Mantegna-madonna ledobja magát, a másik pedig a zárószöveg, A nevetés csodálatos visszatérése.

A Mantegna-madonna ledobja magát talán az egyetlen olyan szöveg a kötetben, amelyik helyenként kifejezetten vállalja didaktikus célzatosságát [4]. A felkeményedõ hang viszont hangsúlyosan olyan szöveghelyekre jellemzõ, amikor a nõhöz kapcsolódó hiány mint a némaság k érdésköre merül fel:

„Van itt valami kimondatlanság, valami ráutalás, valami sötét, szomorú história. Vagy talán nem is sötét, szomorú história, hanem egyszerûen valami, amirõl nem beszélünk, valami, amirol, kuss kislányom, ehhez még kicsi vagy, ami, kérdezd meg apádat, ami ott van, hisz látja, aki nem vak, de amirõl nem lehet beszélni. Amiről hallgatni kell. Na ebbõl elég. Nem, édeseim, nem úgy van az. Amirõl nem lehet beszélni, arról talán meg kéne próbálni beszélni (…) Ideje takarítani. Mert amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni is lehet, meg beszélni is.”

Ha Holvan Anya a nõ történelembõl való ki-íródása, a Mantegna-madonna az ennek nyomán beálló (sötét, szomorú) nõi némaság figurájává íródik a kötetben. Ezt a nõi szótlanságot kívánja felszámolni az elbeszélõ – bald, oder nie –, miközben elhallgattatja a bölcselkedõ Wittgensteint, és sorra potyogtatja Sir Isaac Newton fejére a tudás kitûnõen gravitáló almáit, hogy a szöveg végére elõbújhasson „lombik énje” (139), aki a következõ szövegben egy hihetetlenül pontos és minden hamis felhang nélküli Concertoval indít.[5]

A kötet zárószövegében bekövetkezõ „váratlan fordulat” pedig ennek a történetnek (is) a záróakkordjaként fogható fel – „a nevetés csodálatos visszatérésével” (232) a város valami olyasmivel szembesül, amit régóta nem tapasztalt, és ami hangsúlyosan a nõi gyönyör „bizsergeto érzéséhez” hasonlít, amennyiben olyan:

„mint a hullámfürdõ a Gellértben vagy a bébielemmel mûködõ, 5 fokozatú vibrátor, de ha más nem, akkor minimum olyan, mint egy lányiskolában illegálisan szerzett, homoerotikus testmasszázs, egyszóval a lehetõ legteljesebb mértékig ellenállhatatlan volt” (230).

A Bán-féle alternatív mentalitástörténet itt részletezett vonatkozásaiban tehát a nõ hiányától a (nõi?) gyönyör mindent elárasztó nevetéséig juttatja el az olvasót. Ezzel egy idõben pedig az esti iskola hallgatói/olvasói számára egy egészen más logikát vázol fel a szöveg, ami legtisztábban A véletlen matematikájaként írható le. Ez ugyanis Bán Zsófia szerint megengedi, hogy „léteznek olyan alesetek, amikor két olyan egy adódik össze, amibol egy lesz. Ennek elõfordulása pusztán a véletlen mûve. [Neve is van, jele: Sz.]” (196). Ami vélhetõen nem más, mint a szerelem, amire „a véletlen matematikájában” igaz az a kijelentés, hogy „[é]rtelmetlen, mert nem kiszámítható” (196). És a biliárdgolyók mozgására írt Bán-féle játékelméletben az „egy meg egy meg egy” sorozat az isteni Egy szentháromságához kapcsolódik, legalábbis ha a háromszög alakzata felõl tekintjük a problémát. Másfajta figurális olvasatban azonban a háromszög a feminitás metaforájává válhat, és a példázat az azonos nemûek közötti szerelem matematikájának kifejtését adja feladatul az olvasónak.[6]

Nem könnyû a lecke, amit Bán Zsófia Esti iskolája felad – a mûvelt közönségnek szánt olvasókönyve elsõsorban a másképp látás képességének elsajátítását írja elõ. Az életrajz-átiratok mellett didaxisa olyan retorikai technikákra alapoz, mint a különbözõ irodalmi vagy mûvészettörténeti figurák fiktív rekontextualizációja (Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok illetve Goethe Vonzások és választások), egy-egy neves történeti alak beágyazódása valamely ismert irodalmi mûbe (Angkor „felfedezõjeként” számontartott Henri Mouhot és a Bovary házaspár kapcsolata az Henri Mouhot megkísértése címû szövegben, ami egyébként az ÉS 48. évfolyamának 3. számában megjelentetett Surabaya Johnny c. Bán Zsófia-szöveg átirata). A kötet azonban olyan írásokat is tartalmaz, melyek egy-egy mûalkotás fiktív keletkezéstörténetét írják meg novellaként. Ilyen például A két Frida (iskola a határon túl) és az Olympia (une folie sentimentale) címu szöveg.

Világirodalmi keresztezõdésein túl a kötet magyar irodalmi érintettségét sem rejti el, amikor a Hogyan nem (részleges leltár) címû szövegben számba veszi azokat a szerzõket, akiknek alkotásaiba mintegy beágyazódik az olvasó én. Az olvasás személyes élménye azonban mégsem a kisajátítás arrogáns mûveleteként értendõ, amennyiben a szöveggel való találkozás mint a szerzõvel való nem találkozás említodik[7]. Ezzel a gesztussal a fent részletezett intertextuális szövetre az én alakzatát is ráhímezi – nemcsak más szerzõk figurái kapnak helyet a saját szövegben, hanem az én olvasásélménye során maga is figurája lesz valamely szerzõ szövegének. Kérdés, hogy ezek után a mindenkori olvasó hogyan találja meg helyét e vég nélkül bonyolódó szöveghálózatban.

(3)

Jelen írásban csak jelezni kívántam néhány lehetséges irányvonalat, amelyek mentén Bán Zsófia Esti iskolája megközelíthetõ, bár vélhetõen minden olvasás a saját útvonalain fog eljutni a vele való (nem) találkozásig. A kötet által kirajzolt zavarba ejtõ elágazásokhoz leginkább talán Lajka kutya metatextuális útmutatását tudnám ajánlani: „a magyarázat hiánya nem jelenti az értelem hiányát! Így vagy úgy, összeáll egy történet, s minden történet valamiképpen értelmezhetõ, akár többféleképpen is. Szokjatok hozzá tehát az interpretáció súlyos szabadságához, szépségesen nehéz feladatához!” (207).

(…)

1. Farkas Zsolt: Filodalom és irozófia In: Jelenkor 1999/1. 88-92." [-->]

2. Legutóbb Emma Donoghue Kanadában élõír írónõtõl olvastam hasonló jellegû szerzõi életrajz-átiratot (Mihálycsa Erika fordításában), melyben a felülmúlhatatlan esztéta, John Ruskin folyamatos elhalasztódásban levõ nászéjszakáját felesége, Effie Gray szempontjából ismerhetjük meg.[-->]

3. Az elobb említett metafiguralitás ennek fényében kiterjed az illusztrációért és a kötetborítóért felelõs Eperjesi Ágnesre is, aki fotóival, képi narrációjával maga is az elbeszélõ hang metafigurális alakzatává válik. [-->]

4. Igaz, az elbeszélõ hang egyedül itt reflektál nyíltan önmagára: „Engem (de ki beszél?) mindebbõl az egy pillanatra megáll érdekel” (134).[-->]

5. Amirõl most mégis inkább nem beszélnék. Egészen finom zenei futamokban adja elo, amit elbeszélni el(ég nehéz) lehet.[-->]

6. Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy A véletlen matematikája egyike azon három szövegnek, amelyek végén elmaradnak a gúnyos-ironikus oktatói kérdések-feladatok (amelyek egyébként nem is mindig feltétlenül szellemesek). Sejtésem szerint, akárcsak a Gustave és Maxime Egyiptomban címû szövegben, itt is a homoerotikus kapcsolat titkának megfejtése hárul az olvasóra. A Self-help avagy a nóhó hatalma pedig gyakorlati foglalkozás órán tárja fel Tenkesné, az élet kapitánya tanításait a különösen nehéz helyzetekre.[-->]

7. Ehhez viszont Nádas Péter kínál mottót a Flaubert-szöveg elején: „holott az életünkben óriási területet foglal el mindaz, ami nem történik meg” (19.) [-->]

Eredeti megjelenés: Kalligram, 2007. július-augusztus.

©Bán Zsófia, 2005-2009.