english cv hang es mas kritikak proza könyvek tanulmanyok, esszék

[hang és más]

utómunkálatok

Foghatnám az évfordulóra – idén áprilisban a 65. –, de nem fogom ráfogni. Mert ha megértettük és magunkévá tettük azt, amit Kertész úgy fogalmazott meg, hogy a holokauszt kultúrává, azaz értékké vált („Érték a holokauszt mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”), akkor a holokauszttal kapcsolatos reflexiók, vagy úgy is mondhatnám, munkálatok nem kapcsolódhatnak az év egy-egy kitüntetett napjához, illetve nem kapcsolódhatnak csak ahhoz. Vagy ha igen, akkor baj van, mert ez esetben a kitüntetett nap vagy évszám kitakarja, rosszabb esetben helyettesíti azt a folyamatos munkálkodást, amit ennek a kultúrának az elsajátítása, hogy úgy mondjam, vérré válása igényel. Az úgynevezett másod- és harmadgeneráció szempontjából (itt tartunk most, de aztán tovább, a 8-el jelölt számig) ez a munkálkodás utómunkálatokat jelent, amennyiben – és ez volna az élõ történelmi emlékezet paradoxonja -, gondolati és érzelmi belépést igényel egy olyan térbe, amely ugyan nem az õ történelmi idejükben képzodött, mégis az õ/a mi történelmi idõnkhöz tartozik, annak szerves, megkerülhetetlen része, anyaga. S ez az anyag olykor mûvészetté válik, ami a közösségi emlékezetnek, s konkrétabban: egy közösség történelmi és kulturális emlékezetének nélkülözhetetlenül fontos megjelenési formája. S úgy vélem, legalább ilyen fontos, hogy a mai magyar muvészeti életben minél több olyan mû és esemény jöjjön létre, amely ezt az emlékezetet élõvé teszi.

Az itt látható mûvek alkotói különbözõ médiumok révén és különbözo perspektívákból idézik meg a holokauszttal kapcsolatos tudásukat. Vojnich Erzsébet festményeit gyakran szokták a monumentális jelzovel illetni, s itt e jelzõ kétszeres értelmet is nyer. Az „Európa II” címû mûve ugyanis nem csak méreteiben monumentális, és nem csak az ábrázolt architekturális tér az, mint festményein oly gyakran - jóllehet az itt ábrázolt építmény a valóságban nem, csak szörnyû jelentoségében monumentális - hanem szó szerint monumentuma, azaz emlékmûve is egyben annak a történelmi pillanatnak, amely ezt az építményt létrehozta, s amely milliók halálának indexikus jelévé vált. Mint Vojnich legtöbb mûve, az épített tér itt is üres, de telített avval a kétségtelenül és tagadhatatlanul emberi szellemmel, amely azt - jelen esetben a gázkamrák valóságát - létrehozta. Hiszen mi más is lenne az épített tér, mint emberi teremtmény? A narratíva azonban nem a kép terében, hanem azon kívül, a nézok, a szemlélõk közös emlékezetében idézodik fel - e kép hatására monumentális erõvel.

Omara festménye a kiállított mûvek között az egyetlen, amely közvetlenül utal a holokauszt, jelen esetben a cigány holokauszt eseményére. A valóságban megtörtént emlékút ábrázolása egyúttal a közösségi emlékezet útjainak szükségességét is felidézi. Mert a narratívát, mint Omara muvein gyakran, kép és szöveg együttesen építi fel, ám, mint ahogyan azt a mû is sugallja, a lényeg megközelítéséhez e ketto együttes jelenléte sem elég; azt csakis a közösen elvégzett emlékezetmunka teheti jelenvalóvá. S ez az emlékezetmunka természetesen nem csak a múlt eseményeinek felidézését, hanem, s nem kevésbé lényegesen, a jelen történéseinek megértését is szolgálnia kell.

Csörgõ Attila fotóplasztikája egy korábbi nagyobb mû, a „Fotótorony és Fotólabirintus” része, amely ugyan nem a holokauszt gondolati kontextusában készült, mégis úgy érzem, egészen új perspektívából képes a témát megszólítani. A holokauszt-túlélok, tehát az áldozatok elbeszéléseiben ugyanis félelmetes, visszatérõ elem a vakszerencse. Félelmetes, mert csak még jobban hangsúlyozza a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, azt, hogy a sorsuk nem a saját kezükben volt, hanem gyakran a vakszerencsén múlott, amely jó esetben a túlélést jelentette. Csörgõ három kockája három kockadobásnak, azaz három szerencse-történetnek a fotografikus leképezése. A kockákba épített fényforrás segítségével, minden kockaoldal annak az egy kockaoldalnak a pályáját, fénygörbéjét ábrázolja. Azaz három sorsesemény történései jelennek meg elottünk, ez esetben nem a beszéd vagy az írás, hanem a fényírás eszközeivel.

László Gergely fotográfiái már visszatérnek a szöveg, az elbeszélés problematikájához. Nagyapja megtalált, agyonhasznált indigóit fotózza, amelyeken a szöveg – az elbeszélés – nem kivehetõ, nem olvasható, a szövegrétegek egymásra rakódnak mint egy palimpszeszten. A harmadik generáció számára már csak ritkán adódik a közvetlen kérdésfelvetés lehetosége – mint ahogy itt is csak az indigó adott, a másolatok, s fõleg az eredeti hiányzik -, s így marad a szövegmaradványok, a minták aprólékos tanulmányozása, a jelek és nyomok felfejtésére tett kitartó, sorozatos kísérletek végrehajtása.

A szövegek használata Benczúr Emese munkáitól sem idegen, s itt bemutatott installációja az emlékezés és felejtés folyamatos párharcát, egymásnak feszülését jeleníti meg. Az emlékezés, illetve az emlékezet tûszúrásai a folyamattal járó, s ritkán megúszható fájdalmat idézi. A tûszúrások – az írás a falon - egyúttal mintha a felejtés hálóján képzõdõ rések elõidézõi lennének. A kemény falba bevert apró gombostûk e folyamathoz szükséges végtelen türelmet és kitartást is megidézik.

Szíj Kamilla installációja is a nyomok, a karcolatok, az emlékezet felfejtésével foglalkozik. A filmbe karcolt jelek mintha a vizuális ábrázolás csapdáit, buktatóit vetnék fel; nem elég a jeleket látni, azokat a tekintet révén értelmezni is kell. A mû hangsúlyos interaktivitása közvetlenül utal arra a fajta munkára, amelyre a nézok részérol a témával kapcsolatosan szükség van: az aktív, nyugtalan, kérdezõ emlékezetre.

Kicsiny Balázs „Otthonkeresõ” címû videómûve pedig egy olyan installáció alapján készült, amelyben a más mûveibol már ismert reptéri jelzõemberek mintha az elszállt, füstté-köddé vált embereknek jeleznék az otthon leszállópályáját, a visszatérés helyét, mely visszatérés azonban a valóságban csakis az emlékezet segítségével valósulhat meg. Nélküle csupán üres, elhagyott, lepusztult és deszakralizált terek maradnak.
A muvészet maga is ilyesfajta jelzõfényekkel dolgozik, s reményeink szerint, ez a kiállítás is hozzájárulhat az emlékezet útjain való hazataláláshoz.

Mûvek:

Vojnich Erzsébet: Európa II. (olaj, 2002)
Omara: Látogatás Auschwitzba (olaj, 2004)
László Gergely: Szövet (fotó, 2009)
Benczúr Emese: Emlékezz arra, amit felejtenél (gombostu, textília, 2009)
Szíj Kamilla: Cím nélkül (neon, film, reluxa, 2009)
Csörgõ Attila: Kockadobás-pályák a fotólabirintusból (3 db fakocka, lambda-print, 2008)
Kicsiny Balázs: Otthonkeresõ (video, 2007)