Képzeletbeli éden
- Imaginary Paradise – Képzeletbeli Éden, Photography Biennale, Rio de Janeiro, 2007 katalógusa
A nyugati kultúrkör számára, a Biblia által
konkréttá varázsolt Édenrõl, a Paradicsomról
mindenki tudja, hogy milyen, de vajon milyen lehet egy egyéni, szabadjára
engedett képzeletre bízott Éden? A bibliai Éden
olyan hely, amelynek jelentoségét és jellegét nyilvánvalóan
az a történelmi, vallási, kulturális és társadalmi
közeg alakította ki, amelyben megfogalmazódott. Ebbõl kiindulva,
logikusnak tûnik azt feltételezni, hogy az egyéni képzelet által életre
keltett Édenek is hasonlóképpen függnek attól
a kulturális, történelmi és társadalmi közegtõl,
amelyben megálmodóik élnek. Azt is mondhatnánk: „Mutasd
meg Édened, s megmondom, ki vagy!” Egy ilyen fogalomra elérhetõ
vagy elérhetetlen álmok, vágyak, utópiák
kavalkádja vetül, s úgy gondoltuk, érdekes lenne
megnézni, hogy ma, Magyarországon, 17 évvel a politikai
rendszerváltás után, hogyan alakulnak ezek az álmok és
vágyak. Mégpedig, nem utolsósorban, egy olyan kiállítás
keretében, amely Brazíliában, sõt éppen
Rio de Janeiróban zajlik, azaz egy olyan, az európai, illetve
konkrétabban
a magyar képzelet számára már-már mítikus,
egzotikus délibábként ragyogó helyen, amely a Paradicsom
egyfajta földi változataként mûködik az itt
(Magyarországon) élõ
emberek képzeletében. Ezen persze, adott esetben mosolyoghat
az, aki történetesen tisztában van a mai Brazil, illetve
riói társadalom valóságával, problémáival és
küzdelmeivel. Ám tudjuk, egy ilyen fogalomnak, mint az Éden,
nem sok köze van ahhoz a konkrét földrajzi helyhez, ahová megálmodják,
illetve projektálják, hanem sokkal inkább van köze
ahhoz a helyhez, ahonnan a projekció történik. (Egyszer
egy finn turista azt találta mondani Budapesten járva, hogy: „Hiába,
itt délen egészen másmilyen az élet!” Erre
mi, akik egyáltalán nem déli országként
gondolunk magunkra, s folyamatosan délre, azaz Olasz- Spanyol- vagy
Görögországba vágyódunk, a csodálkozástól
eltátottuk a szánkat. Vagyis hát, úgy tûnik, tényleg
minden relatív.) S ezen a ponton szinte adja magát a gondolat,
hogy olyan médiumokban gondolkozzunk, amelyek maguk is kötõdnek
(konkrétan és átvitt értelemben egyaránt)
a projekció aktusához: fotó (dia), videó, film.
Felhívásunk tehát olyan, e médiumokban alkotó,
magyar mûvészekhez szólt, akik készek arra, hogy
saját,
jelenkori, képzeletbeli Édenjüket vizuálisan megfogalmazzák.
A több mint negyven beérkezett pályamû közül
kiválogatott,
s itt bemutatott kilenc mû (4 fotó, 4 videó, 1 diafilm)
a válaszok,
illetve kifejezésmódok széles, s reményeink szerint
reprezentatív skáláját nyújtják.
Eperjesi Ágnes „Az ifjú E. Á. újrajátszott
keservei” címû sorozata számára a diafilmet
választotta
médiumként, azaz egy olyan mûfajt, amely sokunk számára,
akik a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán nõttünk
fel közös, gyerekkori élmény. A diafilmes meséket
egy kézzel továbbítható, jellegzetes alakú kis
vetítõgép projektálta a falra (a kiállításon
látható vetítogép eredeti darab), s a mesék
minden kockáját szövegek kísérték,
amelyeket általában
a szülõk olvastak fel a gyerekeknek. Az egyszerre egyéni és
közösségi élmény e kivételes hordozója
egy olyan Édent, a gyerekkort idézi fel, amely másképpen
már nem elérheto. Az itt látható képeket
Eperjesi különbözõ, létezõ mese- diafilmekbol
gyujtötte össze,
melyeknek segítségével saját történetét
mondja el, eredeti, kamaszkori naplóbejegyzéseit felhasználva.
A képeket, mivel diafilmek, fotónagyítás útján
negatívba fordítja és élénk színekkel,
meseszerûen (s egyben ironikusan) kiszínezi. Fabrícius
Anna munkája egy olyan képsorozat, amely
múltban
lezajlott, konkrét helyhez és idõhöz kötõdõ,
személyes és
családi emlékeket, anekdotákat idéz fel oly módon,
hogy a mára már visszavonhatatlanul megváltozott és
személytelenné vált eredeti helyszíneket a képi, és
a kép alá kézzel írt szöveges emlékezés
erejével újra élettelivé, otthonossá varázsolja.
Fodor János „para” címu mûve olyan
sorozat, amelynek fotói különbözõ helyszíneken
készültek,
s úgynevezett „környezetjobbító” szándékot
rögzítenek, amennyiben menthetetlenül urbánus és
nagyon is evilági környezetbe ágyazott, s ezért groteszk Éden-pótlékokat ábrázolnak.
Kerekes Gábor „Városi meditáció” címû
videó- és hanginstallációjában a videokép
alapját egy kör alakú kollázs-kép képezi,
amely egy képzeletbeli várost ábrázol. A munka
a képi- és hangeffektusok segítségével egy
relaxációs állapotot
hivatott elõidézni, s végsosoron a városi létrol,
a városban élés atmoszférájáról
szól. Komoróczky Tamás videója,
a „To the Heaven
Street 7 (There Is Milk Today)” talányos-ironikus mû, amelyen
egy beazonosíthatatlan, fehér (édeni?) környezetben,
egy fehérbe öltözött kamarazenekar látható,
amelynek tagjai valamilyen indiaias hangulatú zenére playbackelnek,
némi
elcsúszásokkal tarkítva. Ugyanúgy lehetnek egy
krisnás
dalárda tagjai, mint elmebetegek vagy egy álom fragmentuma. Koronczi
Endre „extrémalvás” címu videomunkája
egy olyan kísérletet valósít meg, amely különbözo
helyszíneken a háborítatlan nyugalom, a belso béke és
harmónia paradicsomi állapotát hivatott elõidézni
a célból, hogy a mûvész a kamera elõtt aludni
tudjon. „Vajon
megteremthetõ-e nyilvános helyen ez az állapot?”,
teszi fel a kérdést a mûvész. „Miként
válik
valamilyen helyszín Paradicsommá? Milyen belso folyamatoknak
kell ahhoz végbemenniük,
hogy egy tetszõleges környezet kapcsán Édenrol
beszélhessünk?” Koronczi
16 helyszínen keresi e kérdésekre a választ. Ravasz
András „Flow” címu videója egy
a szélben
tengerként hullámzó, füves mezõre projektálja
képzeletbeli Édenjét, Szabó Benke Róbert „Cunyi
Yashi” címû, férfiakat ábrázoló emberpársorozata
pedig a tökéletes egymásbafonódás már-már
földöntúli, harmonikus állapotában találja
meg. Végül, Szörényi Beatrix videó és
fotó munkája
a pálmafát, mint motívumot, illetve mint klisét
veszi célba. „Az Édenképhez kapcsolódó elképzelések és
klisék meglepõen hasonlítanak a pálmamotívumhoz
kapcsolódó vágyképekhez.
A pálmafa – legalábbis mi, európaiak számára – egy
más világ, egy ösztönösebb, de talán
emberibb élet,
illetve egy a civilizációnak hátat fordító életmód
megtestesjtõje,” írja Szörényi. A fotók
a budapesti homlokzatokon, kirakatokon és cégtáblákon
megjelenõ pálmafákról
készültek, a video pedig egy pálmafa szállítását
követi Budapest külterületérol a belvárosig.
Az ironikus-abszurd mûúj jelentésréteget nyer
azáltal,
hogy a riói kiállítótérben a motívum
visszahelyezõdik eredeti, organikus közegébe. Reményeink
szerint, a többi mû ugyanilyen élénk párbeszédet
képes
kezdeményezni létrejöttük eredeti helyszíne,
valamint a kiállítótér helyszíne, és
közönsége
között.