• "Ne hagyd, hogy szíven üssön a kétségbeesés vasgolyója"

Lehetett tudni már az “Éjszakai állatkert” címû novellából is, hogy Bán Zsófia írásaiban minden benne lesz. A novellát címadó darabnak választották egy 2005-ben megjelent, sokszerzõs nõi irodalmi antológia szerkesztõi, és szerepel Bán Zsófia önálló novelláskötetében is, amely most, a 2007-es könyvfesztiválra jelent meg Esti iskola: olvasókönyv felnõtteknek címmel. Szenvedély, ritmus, feszültség, szókimondás és finom kitérések, pontos képek és áttételes, posztmodern listázások, technikai virtuozitás, szerkezetépítés, sodrás. Nekem Bán Zsófia önálló kötetében is az “Éjszakai állatkert” az egyik kedvenc novellám.

A motívumok sûrû, egymást erõsítõ rendszere, a hangvételek, a tempó váltogatása és a mindennek ellenére erõs, egyívû lendület ebbol a könyvbõl is kiemeli ezt az írást. A narratív elemek egymásra való reflektálása jelentõségteljes és mégis kevéssé szembeszökõ. A felállított párhuzamok nem hízelgõek, nem is hivalkodóak, de világosak a szabadon mászkáló állatkerti lakók és az azon a vidéken tiltott szerelmüket az állatkertbe vivõ narrátor és szerelmese között. Az állatok titkos életét a látogatók számára hivatalosan is megtekinthetõvé tévõ környezet, az éjszakai állatkert és a nõ-nõ szerelem erotikus, mégsem explicit leírását az olvasók számára hivatalosan is átélhetõvé tévõ forma, a könyves megjelenés között. A szerelmesek korábbi találkozásainak lírai és mégis felsorolásszerû felvillantása és az állatkertben megtekinthetõ és megérinthetõ állatok felsorolása között. Felsorolás jellegük mindkét esetben közel hoz és eltávolít: a korábbi találkozások múlt ideje és a megtekinthetõség kimondott célja egyaránt az ábrázolt pillanat és a megfigyeléstõl mentes, mindennapi élet közt feszülõ jelentõs távolság hatását kelti. Dacosan vállalt párhuzamok ezek, mert elégszer jelenített már meg ezerféle kulturális termék nõket, bármilyen nõt mint a spirituálissal szemben a tapinthatóan biológiait, a felvilágosodott szellemmel szemben az ösztönök éjszakáját, a tudással szemben az érzelmek kordában tartandó, bár megszemlélni feltétlenül érdemes sötétségét. Csupa kellemetlen asszociáció, tehát csak tudatos választással kerülhetett ennyire központi helyre az új kötetben, és címlapra a 2005-ös antológiában. Ez a választás azt sugallja, nem érdemes küzdeni az elõítéletek ellen, ahogy a szerelem ellen sem. Inkább ugorjunk bele, vessük bele magunkat, ússzunk addig, míg ki nem jutunk “a napra, a levegõre, a túlsó partra”. Ott a menekülés: “ahol már nem érhetnek utol, ahol már nem érvényesek az itteni törvények, ahol szabad vagyok és végérvényesen a tiéd.” (“Éjszakai állatkert” 107.o.)

Ez a menekülés-élmény nyomasztóan végigvonul az egész olvasókönyvön. Nemcsak a tapír fekszik rendszeresen a kisvonat elé, “a sínre, mint valami kétségbeesett hõsszerelmes” (“Éjszakai állatkert” 102.o.). Mindenki állandó veszedelemben van. Még az éjszakai állatkert kerítése mögötti védettséget is megtöri egy kéz, ami az elbeszélõ vállára csapódik, és a fenyegetés: “Maga velünk jön, mondta egy hang, és már meg is fordítottak, és már vittek is. Az orchideákkal övezett kanyarulat elott még visszafordultam. Szomorú elefántszemekkel néztél utánam.” Még szerencse, hogy rögtön ezután visszatér a kezdõkép: “Messze Borneóban tengerparton ültünk. Ültünk és olvastunk.” (“Éjszakai állatkert” 102.o.). Jól van, tehát megúszták, de mi ez a fenyegetettség, miért félünk az Éjszakai állatkertben, mintha kalapácsos gyilkos mászkálna Disneylandben vagy magozatlan meggy lenne a piskótánkban? Bár az egyes novellák megmagyarázzák a fenyegetettséget a történet szintjén, indokolatlannak tûnik egy 2007-es könyvben a sok kortárs kép között a sárga csillag és a Dunába lövetés. Csakhogy, ha ezek a képek kerülnek bele a novelláskötetnek álcázott regénybe, ahogy a könyvbemutatóra szóló meghívón a szerzõ a könyvet definiálta, akkor ezek a releváns képek az ábrázolt világ leírására. És abból az következik, hogy e szerint a leszbikus szerelmi témákat is megjelenítõ könyv szerint ez a fajta veszélyeztetettség hatja át a világot ebben a formájában, ebbol a nézõpontból nézve. Ami a világ szempontjából elég baj, bár a könyv motivikus kohézióját nagyban erõsíti.

Visszatérõ motívumok, néha egész mondatok kötik össze a novellákat. Skarlát betû és sárga csillag (kisbundán “Holvan Anya” 10.o. és stólán “Egy doboz fénykép” 93.o.) Rio de Janeiro. Flaubert. Az ugrások. A vakság. Emlékeztetnek rá, hogy a novellaforma csak álca, mert regényrõl van szó, csak minden részét más stílusban, más szempontból, más hangon szólaltatja meg a szerzõ. A távolítás eszközeit látjuk, a személyesség kerülését. Ne helyezkedjünk kényelembe valami hosszú ívû történetben. Ne ismerhessük meg a narrátort a harmadik fejezetre. Hadd legyen Holvan Anya faluja legközelebb a két Frida vagy a narrátor kislány megerõszakolt fiatal nõvére. Attól a veszteség fájdalma még ugyanolyan erõs marad, csak talán nem fárad úgy bele az olvasó, ha ennyire különbözo helyzetek és szereplõk lesznek a fájdalom kifejezésének eszközei. Objektív korrelatív elemek, ahogy T.S. Eliot mondaná.

Nem mintha a könyv mindent átható ironikus hangja engedné, hogy sokat mélázzunk a tragikus felhangokon. És az irónia is sokrétu. Minden mindennek a képe, álarca, metaforája. A mûugrás a döntésnek, a túlélésnek, a dolgok vállalásának. A vakság, talán kevésbé talányosan, az értetlenségnek, a létezõ dolgok megtagadásának. A stílusgyakorlatok a megszólalásnak. Flaubert Julian Barnes-nak, Madame Bovary Flaubert-nek, Gustave és Maxime minden együtt utazó barátnak és potenciális homoszexuális párnak. A híres szerzõrõl szóló életrajzi történet a fikciónak, a szürreális mese az életrajznak. A nyelvek is, a kulturák is egymásnak. A tudós szerzõ az írónak. És minden álarc és metafora menedéke valaminek

“ami ott van, hisz látja, aki nem vak, de amirõl nem lehet beszélni. Amirõl hallgatni kell.
Na ebbõl elég.
Nem, édeseim, nem úgy van az. Amirõl nem lehet beszélni, arról talán meg kéne próbálni beszélni, nemde, elvégre ezért kaptuk ezt a kurva (-> anyanyelvi indulatszó) nyelvet, ezért toljuk így fel magunkat az állatok fölé…. Mert amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni is lehet, meg beszélni is.“
(“A Mantegna-madonna ledobja magát” 136-137.o.)

Esti iskola: olvasókönyv felnõtteknek. Ezek szerint elmulasztottunk valamit, nem tanultuk meg az iskolában azt, amit gyerekkorunkban kellett volna, és most kell bepótolnunk. Vagy megbuktunk. Vakok maradtunk, nem értettük meg, mi a fontos. Újra neki kell ugranunk az iskolának, ráadásul este, egyéb dolgaink mellett. Hátha tanubizonyágot teszünk a végén valamiféle érettségrol. Addig is visszaküldtek bennünket a padba: olvasókönyvet kaptunk, ha mégúgy felnõttek számára is írták. Hátha van bennünk annyi nyitottság, mint a gyerekekben, és legalább most megtanulunk valamit. Hátha most nem azzal foglalkozunk majd, mint gyerekkorunkban az iskolában, hogy egymást gyötörjük azzal, ma ki kinek a barátnõje.

A szerzõ mindenesetre kijárta az iskolákat. A külföldön élés és Magyarországon élés iskoláját, a nyelvek iskoláját, a különbözõ nyelvû irodalmak iskoláját. A tudós szerzõt is felsorakoztatja az ironikus szerzõ, a nõi szerzõ, a szerelmes nõi szerzõ, a nõk szerelmese, a víz szerelmese szerzõ mellé. A tudós szerzõ mindenféle nyelven beszél, mindenféle tantárgyhoz ért. Amerikai irodalomtörténethez, mûvészettörténethez, angol kortárs irodalomhoz, francia irodalomhoz, magyar irodalomhoz. Ha Julian Barnes megidézi Flaubert szellemét, megidézi Bán Zsófia is. Bárki stílusában írhatna, de kiválasztja, hogy kit tisztel meg azzal, hogy leírja, hogyan nem találkozott vele. És a többi cím és szöveg is tele van tudós utalással, de mondhatjuk úgy is, a posztmodern intertextualitás pókja belevette magát a szövegbe és odakötözte a világirodalomhoz.

A sok távolítást, a sok iróniát látva az olvasó mégis gyanút fog, hogy nagyon fájdalmas dolognak kell annak lennie, amit ennyire messze kell tartani ahhoz, hogy kimondhatóvá váljon. És mintha nem is válna kimondhatóvá. Ahogy a kimondatlanul is megidézett Julian Barnes teszi Flaubert papagája címu regényében, ahol a narrátor, Geoffrey Braithwaite saját életének történetét mondja-rejtegeti Flaubert-kutatásai álcája alatt. Ahol Flaubert azért kell, mert a Bovaryné egy házasságtörõ asszony szerelmérõl és haláláról szól objektív stílusban, és a narrátor, míg Flaubert papagáját keresi, saját házasságtörõ felesége életének és halálának történetéhez szeretné igazán megtalálni a kulcsot.

Ami legjobban megfogott a kötetben, az a virtuozitás mögül kihallatszó személyes hang, és a szándék, hogy mégis meg lehessen kísérelni kimondani a kimondhatatlant.
Ez a kötet a Prae, az Elõszó, a Prelude. Megvannak az alternatív tanulási modellek. Megvan a multilingvális, multikulturális világszemlélet, a stíluskészség, az átváltozás képessége. Megvan az intellektuális oldal, de megvan az erotika és ábrázoltatnak érzelmek is. Megtörtént a sikeres próbaugrás, elõbújt a szerzõ lombik énje (“A Mantegna-madonna ledobja magát” 139.o.) Bár nem szép dolog egy könyv megjelenése után azonnal a következõ könyvet számon kérni, mégis remélem, ezután következik a saját hangú, nagy mû.

Eredeti megjelenés: Kalligram, 2007. július-augusztus.

©Bán Zsófia, 2005-2009.